Wesnicky Antal

BESENYSZÖG KÖZSÉG KRÓNIKÁJA
Besenyszög község krónikájának megírásához a régi adatokat Szolnok megye egykori főlevéltárosa által az 1930-as években kiadott Megyei Monográfiából, a besenyszögi római katolikus plébánián az 1300-as évek óta vezetett História Dómusból, és a község legöregebb lakóitól szereztem be, az 1919-es évektől pedig saját élményeim alapján írtam meg.
A mai Besenyszög község területén az 1300-as években csak puszták voltak. Közülük legnagyobb volt Szentiván puszta, amelynek a História Dómus adatai szerint 1332-ben már plébánosa is volt. Az akkori kis templom, a mai Nepomuki Szent János szobor helyén állott. A szobor alatt található a régi templom kriptája, amelynek a lejáratát fedő kőlapba vésett írás hirdeti, hogy abban a kriptában lettek eltemetve a Szentiván pusztai birtok régi tulajdonosai, a Csomortányi család tagjai. Ennek a családnak a régi kastélya az egykori Csomortányi és Szent János utca, ma Hajnal és Hunyadi utca találkozásának északi sarkán levő nagy kertben állott, s az
1915 óta a helybeli római katolikus kántortanító lakása volt. A régi kastélyt 1958-ban lebontották s régi helyétől kissé délnyugatra, két tanító részére ikerlakást, a régi épület helyétől kissé északkeletre pedig egy szép állatorvosi lakást építettek. A Csomortányi család egyik fia egri kanonok lett, aki 1806-ban egy szép szőlőfürtökkel és búzakalászokkal díszített, ezüstből készült, aranyozott kelyhet ajándékozott a besenyszögi templomnak, s ő állíttatta fel a szentiványi temető közepén álló, díszes barokk stílű, vas feszületet.
A mostani község helyén elterült birtokokat 1455-ben Széchenyi László elzálogosította Országh Mihálynak és Losonczi Albertnek. Ezen a birtokon 1576-ban 37 tizedfizető jobbágyot írtak össze. Az egész területet 1703-ban rác martalócok felégették, a községhez tartozó Fokoru-, Palotás-, valamint a községtől északkeleti irányban lévő Pusztakürt és Alcsi, ma Pusztaháznak nevezett pusztákkal együtt. Besenyszög községet 1764-ben gróf Eszterházy Károly egri püspök alapította, aki a Szentiván pusztától keletre lévő Hamarszög (most Homorszög) puszta benépesítésére a szomszédos vármegyékből jobbágyokat hozatott. Az új település ettől az időtől kezdve Besenyszög. A község északkeleti részén lévő Beseny nevű lapályról nevezték el. Öregemberek állítása szerint, abban a lapályban régen halászkunyhók voltak. Azon a területen az 1925-ös évben Berényi András földmíves, szántás közben, régi pince téglái között, Mária Terézia korabeli ezüst és bronz pénzt talált. Mindkettő meglátható a régi pénz gyűjteményben.
A rác martalócok által felégetett régi plébánia 1775-ben újra lett alapítva, s plébánosa Hidasy János volt. Az akkori parókia a már említett kis templomtól keletre, a Papköz (utca) felé vezető út által elválasztva, a mai Boros Péter és Héja Lukács nevű gátőr portája között állott. Ennek a teleknek a keleti lejtős oldalán lévő kertet ma is Pap-kertnek nevezik. A parókia nagyobb szobája volt az iskola, a kisebbik pedig a káplán lakása. Amint a község lakói szaporodtak, összeépült a régi Szentiván és az új Besenyszög. Egy ideig Szögh-Szentivánnak, később Bessenszögh-nek nevezték; régi pecsétekre így van belevésve.
A besenyszögi katolikus hívek ügyeit abban az időben a jászladányi plébániáról intézték. Tehát a régebbi iratok ott találhatók. A Besenyszög és Szentiván puszta közötti egyik régi határkő, a mostani római katolikus templom melletti gyalogjárda nyugati sarkán ma is látható. A másik határkő a mai római katolikus parókia déli kertjének a Millér felé lévő részén, az egykori Papkútja előtt állott. Ezt a határkövet a második világháború idején, 1944. évi november hó 2-a és 7-ike között, a községet megszállva tartó hitleri német katonák kiásták és mellvédnek használták. Később pedig játszadozó fiúk legurították a Millér árkába. A harmadik határkő a Papköz keleti oldalán lévő kerteknek a Millér felé lejtő részén látható. Besenyszög ezektől a határkövektől keletre, Szentiván-puszta pedig nyugatra terül el. A már említett szentiváni kicsi templom és parókia helyett, gróf Eszterházy Károly egri püspök 1783-ban a saját javadalmából felépíttette Besenyszög középpontjában a ma is álló barokk stílű templomot, déli oldalán a 160 éves korában lebontott szép bolthajtásos parókiát, északi oldalán pedig a templom bejáratával szemben, a mai Dózsa György utca által elválasztva, az egy tanteremből, és kántortanítói lakásból álló római katolikus elemi népiskolát. Ez utóbbi épületnek falai a többszöri átalakítás, bővítés miatt 1956-ban sok helyen szétrepedtek, kicsiny, zsúfolt és sötét tantermei az 500 tanuló befogadására teljesen alkalmatlanná váltak, ezért a község lakossága társadalmi munkával lebontotta, s helyére, nagyobb részben a régi iskola kiváló minőségű tégláiból, hétszázhétezer háromszázhatvanhárom forint állami segítséggel felépült az új Kultúrház.
A régi iskola fenntartására a már említett püspök 45 katasztrális hold és 1324 négyszögöl földet, a templom fenntartására 48 katasztrális hold és 487 négyszögöl földet, lelkészi javadalomnak 105 katasztrális hold és 4730 négyszögöl földet, harangozói javadalomnak 16 katasztrális hold és 837 négyszögölt, kántortanítói javadalomnak 30 katasztrális hold és 513 négyszögöl földet adott. A község lakóinak száma 1877-ben 406 lélek volt. A községet 1876-ban csatolták Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéhez. Abban az időben a község birtokosai voltak: a szatmári római katolikus püspökség 10 000 hold földdel, továbbá Telek István, Halasy és Thalabér örökösök, Orczy György és báró Eszterházy Pál. A község területének nagyobb részén állattenyésztéssel foglalkoztak. A mélyebb területeket a tavaszi áradások elöntötték, ilyenkor sok vizes, mocsaras terület maradt. Legtöbb víz a Millérben volt. Ez a belvízlevezető árok régi térképeken Mille-ér, Mélyér névén szerepel. A régi lakosok ezekben a kiöntésekben és a 6-8 km távolságra lévő Tiszában halászgattak. A halakat besózták, majd zsinegre akasztva napon szárították, azután felakasztották a padláson. A friss halakat hordókban, kocsikon szállították el. Amint az öregek beszélték, sokszor előfordult, hogy szállítás közben a halak a hordókban elpusztultak. Ilyenkor az egész szállítmányt kiborították az út mellé, és pénz nélkül tértek vissza otthonaikba. Sok háznak az udvarán jégverem is volt, azokban is tárolták a halakat. Abban az időben a házakat náddal fedték. Abból az időből áll még a Széchenyi utcában id. Telek Albert háza. A házakat vályogból építették, kicsiny ablakokkal, búbos kemencével ellátva. A kemencéket szalmával hevítették. Minden ház közepén állott a konyha, ebből az egyik oldalra nyílt a padolatlan szoba, a másik oldalra a kamra, ebben volt a padlásfeljáró. A lakóhelyiségek földjét időnként marhaganajos agyaggal mázolták fel. Az épületek falait törekes, lóganajos agyaggal tapasztották. Ezeket a munkákat rendszerint az asszonyok végezték nagy szakértelemmel. Ők egyben az összes épületeket is mindig tisztán, rendben tartották, kívül és belül fehérre meszelték. A lakóházak bejárata előtt faoszlopos gádor állott. A nagy kiterjedésű réteken sok vadvirág díszlett, s ezért csaknem minden ház kertjében méhkasok sorakoztak. A kerítéseket trágyából rakták, garádnak nevezték. Az 1888. évi nagy árvíz alkalmával Besenyszögnek csak a mélyebb területei kerültek víz alá, de a lakóházak nem. A község belterületét rögtönzött gátakkal védték. Egy ilyen gát látható még az egykori iskola-földek és a Lenin termelőszövetkezet között húzódó, az egykori paptanyához vezető út nyugati részén. A nagy áradáskor a Millérben összegyűlt víz, a jelenlegi óvodai híd mellett kilépett medréből, és a mostani kultúrház, templom és papkert előtt elfolyva ömlött vissza a községet körülvevő Millérbe. A lakosság segítségére katonaság érkezett a községbe, de kiürítésre nem került sor. Minthogy a község lakói más vidékekről lettek idetelepítve, itt semmiféle népviselet, népszokás, népi tánc nem alakult ki.
A község 31 711 katasztrális holdnyi területéből az 1900-as években Homorszög és Szóró puszták 10 000 katasztrális hold földje a szatmári római katolikus püspökségé. Ez a terület kisebb nagyobb bérlőknek lett haszontérbe kiadva, holdanként 40-80 kiló búzáért. Alsó- és Felső-Szászberek, Csanálos, Daruhát és Szabolcsi puszták 12 000 katasztrális holdja a Kóhner bárók tulajdona, kiknek birtoka régebben, dél felé a Tiszáig terjedt; Pusztaszentiván, Palotás és Fokoru puszta is az övék volt. Fokoru és Felsőszászberek pusztákon iskolát is tartottak fenn. A fokorui régi iskola helyett 1961-ben, a Nagykörű felé vezető kőút mellé, az állam két tanerős új iskolát építtetett. A régi iskola közelében most is áll egy romos kőkereszt, amelytől észak-nyugatra állott a régi intézői lakás. A kőkereszt körül kisebb temető volt. Ezen a pusztán Csajbók Józsefné és leányai egy XII. századbeli „JANUS” köriratú arany pecsétgyűrűt találtak, amelyet nevezettek 1893-ban eladtak a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Jelenleg is ott van. Fokoru puszta később 1000 katasztrális hold földdel Rudnyánszky Imre báró tulajdona lett. Tenke pusztán
1000 hold dr. Kiss Ernő ügyvédé, 150 hold Kiss Kálmáné, 150 hold Potári, 200 hold
F. Ecseki, 500 hold Hasznos nevű parasztgazdáké, 150 hold Bagi Kálmáné. A község belterületén 600 hold Breier Dezsőé, 500 hold Halasy Gézáé,250 hold Nagy Pálé, 400 hold Nagy Sándor nyugalmazott főjegyzőé, 400 hold Spiegel Márton korcsmáros és szatócsé, 150 hold Harsányi Gyuláé, 300 hold Harsányi Miklósé. A templomi és iskolai földek már említve lettek, de azokhoz még hozzáveendő 13 hold helyettes kántortanítói javadalom. Az elsoroltakon kívül még sok gazdának volt 50-150 hold földje, s így kb. 2000 katasztrális hold föld jutott kisebb földmíveseknek.
A Tisza és Millér szabályozása, védőgátakkal való ellátása után, megszűntek a tavaszi áradások. A belvizeket a Millér és homorszögi Nagycsatornán levezették a Tiszába, vagy szükség esetén a dobaparti és Szolnok alatti szivattyúkkal nyomatták be a Tiszába. Így az egykori áradásos, vizes területek lassan kiszáradtak. A kutakban a régi l-3 méter helyett 8-10 méter mélységben értek vizet. Az egykori fás területeket kiirtották. Lassan az egész község területe a vármegyének egyik legszárazabb, szikes, aszály sújtotta területe lett.
A község lakossága az idők folyamán a halászatról, pásztorkodásról a földmívelésre tért át, s legfőbb terménye a búza lett. Kukoricát, lucernát, burgonyát sikeresen csak a mélyebb fekvésű földeken, legjobban a tiszaparti Nagyszögben lehetett termelni. A régebbi időkben sokan termeltek kendert, lent. Sokan szőttek, fontak, de ez a foglalkozás az 1930-as évektől kezdve lassan teljesen megszűnt. A község területén általában tíz évenként volt jó termés. Rendszerint csak a jobb földeken termett 5-7 mázsa búza. A legtöbb földmívesnek 3-4 mázsás búzatermése volt. De más gabonafélékből is hasonlóan gyengék voltak a termés eredmények. A legtöbb családnál 3-6, de soknál 8-10 gyermek is volt. A sok gyermek miatt a legtöbb 20-50-100 holdas paraszti birtok felaprózódott, s így az egykor módos parasztgazdák gyermekeiből az 1930–40-es években nincstelen, vagy 1-2 hold földön, a mindennapi kenyérért küszködő, legnehezebb körülmények között élő emberek lettek, akik már a tavaszi hónapokban előre felvették a nagyobb birtokosoktól gazdáktól az aratási bért, s így aratáskor, csépléskor már alig kaptak valamit. Akik tehették a már említett földbirtokosokhoz és, nagyobb gazdákhoz szegődtek gazdasági cselédeknek, vagy summás munkásoknak. A szerencsésebbek aratáskor megkeresték az évi szűkös kenyérnekvalót, s a téli fűtéshez szükséges szalmát, de a többi terményből nekik is nagyon kevés jutott. Ezek a szegény földmívesek, hogy anyagi helyzetükön javítsanak, néhány hold földet béreltek. De mivel ezeket a földeket senki sem trágyázta s a szalmán és töreken tartott jószágokkal csak gyengén szánthatták, azok olyan kevés termést adtak, hogy a haszonbér kifizetése után a bérlőknek alig maradt valami a termésből. Még néhány hold földdel rendelkező földmívesek is, már tavaszi hónapokban elállították nagyobb gyermekeiket disznó- vagy libapásztornak, akiknek fizetése az élelmezésen kívül egy rend vászonruha, s néha lábbeliből állt. Az 1940-es években került hozzám háztartási alkalmazottnak egy olyan árva leány, aki Békés megyében egy tanyai gazdához volt kiadva. Ott egész nap dolgoznia kellett. Lakása az istállóban volt, és téli időben boldog volt ha meztelen lábait a friss tehénganajban melegíthette.
Besenyszögön legtöbb napszámos Kóhner báró uradalmában kapott munkát. Az összes földbirtokosok közül csak ennek a birtokán folyt valóságos mintagazdálkodás. A 100 holdas táblákra osztott földeket gőzekékkel szántották. Sok jószágot tartottak, a földeket szakszerűen kezelve jól meg is trágyázták. Felsőszászbereki birtokukon az 1930-as években az öntözéses gazdálkodást is bevezették. Régebbi cselédjeik nyugdíjat is kaptak. Kóhner báró volt a község legjobb adófizetője. Az 1920–50-es években többször előfordult, hogy a községi pénztár nem tudta alkalmazottainak és az iskolák tanítóinak fizetését mindaddig folyósítani, míg a Kóhner birtokról be nem fizették az esedékes adót. Helyesen, eredményesen gazdálkodott még Spiegel Márton, id. Bagi Kálmán, Harsányi Miklós és Harsányi Tibor. A többi úri birtokon nagyobb volt az urizálás, mint a bevétel. A legtöbb paraszti gazdaságban az volt a fő hiba, hogy főképpen búzát termeltek, takarmány növényekről nem gondoskodtak. Ezért igavonó jószágaik rendszerint töreken és szalmán éltek. Ha volt egy kis szénájuk, azt szegénységük miatt kénytelenek voltak eladni. Ez még 400 holdas birtokosnál is előfordult. A földmívesek sok trágyát kitapostak tőzegnek, s azzal tüzeltek. A gyenge takarmányozás miatt a jószágok is gyengék voltak, amelyekkel a száraz, kötött, trágyázatlan, szikes besenyszögi földeket csak sekélyen tudták megszántani, így azután a termés sem lehetett bő. A legtöbb földmíves arra törekedett, hogy lova legyen. De mivel megfelelő mennyiségű pénzzel nem rendelkezett, csak gyenge lovat vehetett, amelyik a kemény besenyszögi földmunka, rossz takarmányozás és a sok fuvar miatt hamarosan teljesen tönkrement. Annyi rossz lovat a környéken nem lehetett látni, mint Besenyszögön. Egy alkalommal az egyik szegény napszámos ember, akinek hét gyermeke volt, hosszas rábeszélésemre két adag selyemhernyót nevelt fel. A gubók árából kis borjút vettek. Amikor az már tejet adott volna, eladta s a pénzből lovat vett. Nagyon büszke, boldog volt, hogy már ő is lovas gazda lett. De a ló csökönyös volt, sok bosszúságot okozott a szegény embernek s ezért egy alkalommal, amikor az igényelt földjén a szántáshoz a ló nem akart elindulni, hát lőccsel verte agyon. A sok gyermekkel küszködő feleségének még 8 pengőt kellett kölcsönkérnie, hogy az agyonütött lovat és a gazdasági felszereléseket a szántóföldről hazahozzák.
Ennél a családnál láttam, hogy a konyha földjén heverésző gyermekek a déli órákban ennivalót kértek. Édesanyjuk egy karéj szép fehér kenyeret az ivóvizes rocskába mártott, s azokat megsózva adta gyermekeinek ebédre.
A több száz holdas besenyszögi legelőn már június elejétől fű helyett csak tenyérnyi repedéseket lehetett látni, ilyen legelő mellett a tehenek is nagyon kevés tejet adhattak. Nyári időben valósággal koplaltak a jószágok a kopár legelőn, amelyen még csak egy kis árnyékot adó fa sem volt. Az esti órákban teljesen lapos, üres gyomorral siettek hazafelé a jószágok, de bizony otthon is legtöbbször üres jászol várta őket. A sertések is nagyon kevés ennivalót kaptak. A kopár legelő és gyenge etetés miatt minden évben nagyon sok sertés pusztult el. Nagy hiba volt, hogy a legelő trágyázása helyett, nyáron már a hajnali órákban zsákszámra hordták haza a legelőről a marhák ürülékét, hogy majd azzal tüzeljenek. Eredményesebb gazdálkodást folytattak, és jobb módúak is voltak a tanyai gazdák, kiknek többsége a szomszédos községekből jött ide. Ezek a gazdák takarmánynövényeket is termeltek, sok jószágot tartottak, sok sertést, birkát, baromfit tenyésztettek. Terményeiket naponként kocsin vitték be Szolnokba, s így bőven pénzeltek. 20-50-100 holdas tanyai birtokaikon ha sok munka között is, de csendben, békében és jómódban éltek. Palotás pusztán volt egy Hasznos nevű, írniolvasni nem tudó földmíves, aki az 1914–18. évi első világháború alatt fel volt mentve a katonai szolgálat alól, s így a négy évig tartó világháború alatt 300 katasztrális hold földet szerzett magának.
Csütörtöki napokon a község belterületéről is egész karavánok haladtak Szolnok felé. A gazdák kocsikon vitték a hízót, libát, baromfit, gabonát és tejtermékeiket, a szegények pedig már reggel három órakor gyalog és mezítláb indultak el a 17 km-re levő szolnoki hetivásárra. Még néhány holdas földmívesek is a szolnoki ócskapiacon szerezték be ruha és lábbeli szükségleteiket. Sok családnál csak egyetlen pár csizma képezte az egész család lábbeli készletét, s azt téli időben mindig az húzta fel, akinek otthonról el kellett mennie. Több asszony járt így férjének, iskolás gyermek pedig szüleinek csizmájában.
A tanyai gazdák többsége jobban, könnyebben élt mint a belterületiek. Tenke pusztán élt két Donkó fivér. Egyiknek 11, másiknak 13 gyermeke volt. Libapásztortól traktorosig minden kitelt belőlük a saját gazdaságukban. 600 hold földön gazdálkodtak. Hogy gyermekeiket a gazdasági munkák végzésére felhasználhassák, házi tanítót tartottak. Olyan jól éltek, mint Nikita montenegrói király az ő hazájában. Éppen olyan kövér is volt mindkettő. Arcképük a temetői márványkeresztjükön látható. Ha valamelyik gyermekük megházasodott, ötven holdas bérletet, megfelelő mennyiségű jószággal ellátva kapott szüleitől. A leányok még a szükséges bútorzatot is. Az úri birtokosok többsége nehéz anyagi viszonyok között élt, mert mindig többet költöttek, mint amennyit gazdaságuk jövedelmezett. Az új termést még le sem aratták, de a képzelt bevételre már előre költekeztek. Ezért az úri birtokok gyakran cseréltek gazdát. De a besenyszögi földeken sok földmíves is tönkrement, főképpen azok, akik más vidékről, jobb földekről jöttek ide. Ott eladták 10-20 holdas jó birtokukat, s annak árából itt 50 holdas birtokot vettek vagy béreltek, de az itteni rossz minőségű, szikes földeken, csapadékban szegény vidéken hamarosan teljesen tönkrementek. Gyümölcstermesztéssel a község belterületén csak az északkeleti részen, az Árpád utca környékén lehetett foglalkozni. Az ottani kertekben 30-60 éves gyümölcsfák is találhatók, míg a község többi részén, a tanyai területeket is beleértve, a mészben, homokban, vízben szegény talajon a gyümölcsfák hamar elpusztulnak. A gazdasági fák közül legjobban díszlenek az akác, szil, koronaakác, bálványfa, kanadai nyár, eper és juharfa. A község belterülete szép fás, de a határ csaknem teljesen fátlan.
Kivágni sokan szeretik a fákat, de ültetni és gondozni nagyon kevesen. A község lakói csendes, összetartó, tiszta, fegyelmezett, becsületes, tisztességtudó, hazaszerető, vallásos emberek voltak. Lopás, rablás, gyilkosság, verekedés, részegeskedés, erkölcstelenség ritkán fordult elő. Ilyen volt a község lakossága nemcsak az 1920–40-es években, hanem az 1800-as évektől kezdve is. Ezt igazolja a római katolikus templom tornyának keresztjét tartó gömbben elhelyezett hivatalos irat is, amely a templom tornyának az 1926-os évben, vörösréz lemezzel történt befedése alkalmával jutott a tornyot újjáépítő munkások kezébe. A régi irat egy bádogdobozban volt elhelyezve.
De mivel a rozsda a bádog egy részét megemésztette, a víz az irat kisebb részét megrongálta. A régi irat teljes szövegét megtaláltuk a parókia irattárában, erről a teljes szöveget lemásolva, a dobozban talált régi pénzekkel, s az 1926-os években használt pénzekkel kiegészítve, most már üvegbe helyezve tették vissza a keresztet tartó gömbbe. A lakosság anyagi helyzete rosszabb lett 1918-ban, az első világháború végén, amikor a magyar Tanácsköztársaság leverésére, a trianoni Magyarország területére betört román királyi csapatok 1920. augusztus hó 2-án a Tiszán átkeltek, s lovas előőrseik a falu felé közeledtek, akkor a magyar Vörös hadsereg egységei a községből északnyugat felé Daruhát és Alsószászberek irányába vonultak vissza, ezért a községbe benyomuló román lovasok a lakosságot megnyugtatva, visszalovagoltak a Tiszához, jelenteni az átkelőben lévő román csapatok parancsnokának, hogy Besenyszögön nincsenek Vöröskatonák. Ezalatt a magyar Vöröskatonaság Jászladány felől erősítést kapott, visszatért a községbe, annak keleti részén ismét védőállasba helyezkedett, s mikor a mit sem sejtő román csapatok a község közelébe értek, azokra megkezdték a tüzelést. A román csapatok ilyen váratlan ellenállásra találva, gyorsan visszavonultak a Tisza felé, majd harci alakzatokba fejlődve, ágyútűztől támogatva megkezdték a község elleni támadást. Az ütközetet távcsövön figyelő Zsitiánu román királyi tábornok látta, hogy a magyar géppuskák körül civil ruhás egyének is tevékenykednek, ezért a magyar Vöröskatonák ellenállásának leküzdése után, amikor a román csapatok benyomultak a községbe, a mai Dózsa György utcán az éppen kezükbe kerülő 28 magyar férfit agyonlőtték, majd az összes férfiakat összegyűjtötték, az egykori szélmalom előtti domboldalon felállított géppuskák elé vezették megtizedelés végett, mert azt hitték, hogy amikor az első román lovas járőr a község utcáit minden akadály nélkül végigjárhatta, akkor a magyar Vöröskatonák el voltak bujtatva, s így érhette őket a váratlan ellenállás. De amikor Zsitianu tábornoknak elmondták, hogyan tértek vissza a községbe a magyar Vöröskatonák, akkor megkegyelmezett az összegyűjtött férfiaknak és elbocsájtatta őket. Ezután a román királyi csapatok miként hazánknak az általuk megszállott többi részén is, rengeteg gabonát, élelmiszert, jószágot rekviráltak. A legtöbb embernek csak egy igavonó jószága maradt, s ezért 1920. év őszén és 1921 tavaszán csak úgy tudtak szántani, vetni, hogy kölcsönösen összefogták megmaradt jószágaikat. Az 1920–1925-ös években a községben olyan nagy volt a szegénység, hogy a belterületi iskola 400 tanulója közül alig húsznak volt tízórai kenyere, néhánynak száraz görhéje, félmarék tök vagy napraforgó magja, a többinek semmi ennivalója nem volt. Vajas kenyeret egyetlen egyszer láttam, azt is egy 100 holdas tanyasi gazda fiánál. A legtöbb gyermek ruháján és lábbelijén folt hátán folt volt. Még módosabb gazdák is foltos ruhákban jártak. Volt olyan iskolás fiú – Jász András –, aki decemberben fagyos, latyakos sárban meztelen lábakra húzott, valakitől kapott, kitaposott félcipőben jött az iskolába. Amiért még didergő lábakkal is eljött a tanításomra, levittem a Hangya Szövetkezetbe, s noha anyagiakban én is gyengén álltam, mégis vettem neki egy pár meleg zoknit. A későbbi években is a gyenge termések, alacsony munkabérek és munkahiány miatt a lakosság ruházkodása, élelmezése a lehető legegyszerűbb volt: kenyér és burgonya volt a fő táplálék. A legtöbb családnál naponta csak egyszer, az esti órákban főztek meleg ételt. A nők olcsó kartonruhákban, nyáron mezítláb jártak. Legfeljebb ünnepnapokra jutott valamivel jobb anyagból készült ruha és cipő. A férfiak és legények ünnepnapokon szűk, fekete, magyaros ruhában, szűk szárú, magyaros csizmákban, hétköznapokon egyszerű vászonruhákban és mezítláb jártak. Néhánynak egyszerű papucsa volt.
Az akkori főjegyzőnek az volt a szokása, ha valamelyik földmíves vagy napszámos nagyon ellenzékieskedett, megválasztatta községi tanácsosnak, s ha még akkor is hangoskodott, beválasztatta a községi képviselő testületbe, vagy községi bíró lett belőle s akkor már többé nem beszélt a hivatalos rendelkezések ellen.
Aki a már említett tisztségek valamelyikét elérte, az már otthonról el sem indult a tisztséget jelentő görbe bot nélkül. A templomi harangozó, ha valamilyen egyházi megbízatással járt el, akkor a jellegzetes görbebot helyett a templomi perselyt tartó hosszú, festett bottal indult útjára. S, hogy ruházatban is különbözzék a többi dolgozóktól, csaknem térdig érő kiskabátot viselt. Tisztségére ő is büszke volt. A lakosság többsége közepes és ennél magasabb termetű, egészséges, tisztaságkedvelő, barátságos nép. Ünnepélyeken, a templomban és közös vacsorákon szépen énekelnek, de egyébként ének vagy zeneszót ritkán lehetett hallani. Új dolgokkal szemben óvatos, tartózkodó, lassan halad előre. Túlnyomó többségben a község területéről házasodtak. Az 1940-es évekig a községből még munkára is alig akart valaki elmenni.
A község elmaradottságának oka volt az is, hogy kultúrközponttól – Szolnoktól – 17 km távolságra fekszik. A Magyar Tanácsköztársaság idején, 1919-ben megkezdték a vasútvonal kiépítését, amely Szolnokból kiindulva, Besenyszögön és a szomszédos községeken áthaladva, Jászapátiig vezetett volna. De néhány kilométeres szakasz megépítése után a munkák abbamaradtak. Az 1920-as években hetenként egyszer, később kétszer hozták ki a postát Szolnokból, egy kétkerekű kolán, amely egyúttal utasokat is szállított. Az utazás Szolnokba és vissza legalább négy óra hosszat tartott.
1928-ban indult meg az első autóbusz közlekedés 80 filléres útiköltséggel, de a nagy szegénység miatt alig volt utas, ezért a járatot többször be kellett szüntetni. Az első autóbuszok olyan elhasznált motorokkal bírtak, hogy útközben sokszor leálltak s ilyenkor az útszéli árokból kellett vízzel feltölteni. Ilyenkor azután nem tudták újból elindítani, míg az utasok közül több férfi le nem szállt, s a kocsit egy darabig nem tolták, ezután következett a kocsi után való futás és felkapaszkodás. Az 1930-as évektől mindennapos lett a postajárat rendes autóbuszokkal, amelyeken egyre többen kezdtek utazni.
Az 1923–1924-iki kisebb földreform során, sokan jutottak 1-2 hold földhöz és 300 négyszögöles házhelyhez. Helytelen intézkedés miatt az igényelt földeket a községtől több kilométer távolságra, rossz minőségű földekből adták ki. Az igényelt házhelyeket a község belterületének délnyugati részén, a Szolnok felé vezető kőút mentén osztották ki, kb. 50 holdnyi területen. A községi főjegyző előbb csak 10 holdnyi területen engedélyezte a házhelyek kiosztását, de mivel az igényjogosult sokkal több volt, Jankovics Zoltán községi állatorvos – aki ügyvédi diplomával is rendelkezett – pártfogásába vette az igénylésből kizártakat, szembeszállt a basáskodó főjegyző intézkedésével és keresztülvitte, hogy minden jogos igénylő házhelyhez jusson. Ezeken az új házhelyeken az építkezők magukat adósságokba keverve, a legnagyobb nehézségek és nélkülözések mellett építgették fel egy szoba, konyha és kamrából álló kicsiny házaikat. Szép szokása volt a besenyszögieknek, hogy amikor valaki házat épített magának, oda sokan elmentek ingyen segíteni s az egyszerű vályogházakat néhány nap alatt tető alá hozták. 1925-ben, amikor az én házam építésére került sor, 14 000 válykot ingyen hordták a portámra, s akkor még egy pohár bort sem akartak elfogadni. De édesanyám a kocsikról leolvasta és felírta a fuvarozók neveit, s tíz év múlva amikor a szerény tanítói fizetésemből már tellett, egy őszinte, barátságos vacsorán láttuk vendégül a fuvarozókat. Egyikőjük sem tudta kitalálni, hogy miért hívtuk meg őket.
Szüleim eladtak Erdélyben három hold földet, s annak árából tudtam magamnak házat építeni; máskülönben sohasem lett volna saját házam. Tűz esetén is az egész község lakossága szaladt a tüzet oltani s mindig gyors sikerrel. Régi rossz szokása volt a besenyszögieknek, hogy amúgy is kicsiny ablakaikat nyáron letakarták, hogy a besötétített lakásba a legyek be ne menjenek, télen pedig a hideg miatt tartották zárva ablakaikat. Az állandóan zárt levegőben főzés, mosás, télen még a lakásban tartott zöldségfélék, burgonya és káposzta miatt, több lakásban elrothadtak a szegényes bútorok lábai, vagy még az ablak és ajtófák is, emiatt a községben sok volt a tbcés is.
Voltak családok, amelyekben 5-10 év alatt az összes gyermekek és szülők is mind tuberkulózisban pusztultak el. A kisgyermekek többsége bélhurutban halt meg, a szájukba dugott, összecsócsált kenyérbél és más helytelen étkeztetés miatt. 1940-ben 81 férfi, 67 nő született és 80-an haltak. meg. 27-en kötöttek házasságot. 1948-ban 62 férfi, 63 nő született. Halottak száma csak 31. Ez a javulás annak köszönhető, hogy míg 1920-ban kéthetenként más községből jött ide az orvos, s akkor is első dolga baráti körben a kártyázás volt, a későbbi években már állandó orvosunk volt, s mellette zöldkeresztes védőnő is működött a községben. Az állandóan lezárt és besötétített ablakok miatt, következetes felvilágosító munkát folytattam az iskolában és ifjúsági egyesületekben. Biztattam tanítványaimat, hogy ha szüleik nem szellőztetnek alaposan, akkor azok távollétében ők végezzenek alapos szellőztetést és bocsássanak otthonukba minél több napfényt. Egy alkalommal egyik V. osztálybeli tanítványom kisírt szemekkel jött az órámra. Kérdésemre elmondta, hogy szülei elmentek otthonról, s ő azonnal ajtót és ablakot nyitott a lakásuk rendes kiszellőztetése céljából, de édesanyja váratlanul hazajött, rajtakapta a szellőztetésen, s ezért jól elporolta. Megdicsértem tanítványomat, mondván neki: legyen büszke, mert ő helyes, jó dolgot cselekedett.
1948-ban 53 pár kötött házasságot. 1938-tól 1948-ig 1363 születés, 638 halálozás, 420 házasságkötés volt. Szaporodás 725. A község belterületén 2558-an, a tanyákon 3550-en laktak.
Március 15-én a község lakossága rendszerint közös ünnepélyre gyűlt össze, utána néha közös ebédet, de minden alkalommal közös vacsorát rendeztek, amely után reggelig tartó táncmulatság következett. Minden évben egyszer gazdabált rendeztek, amelyen még idősebb férfiak és nők is a legszebben ropták a szép magyar csárdást. Ilyenkor csak úgy ropogott a padló a sok szépen ragyogó magyar csizma alatt. Ugyancsak közös vacsora és táncmulatság közben búcsúztatták az ó, és köszöntötték az új esztendőt.
A község tekintélyes harangozója, id. Kovács Pál éjfél után a kopasz fejére tette a borral telt poharat, és úgy táncolt. A nők közül híres táncos volt Kiss Józsefné, Hajdu Apollónia.
Jól rendezettek voltak a lakodalmas menetek is. Őszinte, baráti hangulatban, zajlottak le a lakodalmi vacsorák is. Nagyobb egyházi ünnepeken a templom mindig tömve volt. Még a nyitott templomajtó előtt is több százan álltak. Ilyen ünnepeken még a 6-10 kilométer távolságra levő tanyákról is tömegesen jöttek be a templomba még télen is, nagy hóban, hidegben a szilveszteri éjféli misére. A templomban mindenki szépen énekelt.
1944-ig, a tőkésrendszer bukásáig csak az értelmiségi szülők gyermekei tanultak tovább. A földmívesek, helybeli kisiparosok nem taníttatták tovább gyermekeiket, még 100 holdas földmívesek sem. Elterjedt, helytelen, rossz mondás volt a falusi szülők között: Eredj a jószághoz, úgy sem lesz belőled sem pap sem jegyző! Sok szülő azért nem taníttatta tovább gyermekét, mert félt attól, hogy majd mint tanult ember megtagadja őket. De legtöbben azért nem taníttatták őket, mert a mindig nehezen megkeresett kevés pénzecskéjükkel vagyonukat akarták gyarapítani. A belterületi elemi iskolában a földmívesek gyermekei között mindig volt sok kitűnő tanuló tanítványom: Berényi Illés, Berényi Gellért, Berényi Dezső, Gombár Miklós, Boros Ilona, Boros János, Boros József, Nagy Margit, Tóth Julianna, Györe Ilona, még a mogorva kinézésű, szigorú hangú Bihari István királyi tanfelügyelő előtt az V.-VI. osztályban olyan bátran, értelmesen feleltek, hogy egy itteni iskolalátogatása alkalmával azt mondta a királyi tanfelügyelő: „Ha a szolnoki polgári iskolásak ilyen értelmesen felelnének, azokat is megdicsérném!” Egy alkalommal az itteni iskolalátogatása után, Szolnokba visszatérve egy ottani banketten azt monda: Nagy örömmel jövök Besenyszögről, mert Jász-Nagykun-Szolnok megyében úgy fegyelem, mint eredmény tekintetében a besenyszögi iskola ez első! Az általam már említett História Dómusban 1775-ben szerepel először besenyszögi belterületi római katolikus elemi népiskola, amely a már említett régi parókia nagyobbik szobájában volt. Az Eszterházy Károly egri püspök által 1783-ban, a mostani templommal szemben felépített egy tanteremből és kántortanítói lakásból álló elemi népiskolát, melyben 1869-től 1898-ig Ambrus Sándor tanított, akinek javadalma 30 katasztrális hold föld haszonélvezetéből állott, melynek kataszteri tiszta jövedelme 112 forint, és 63 krajcár volt. Továbbá, párbér címén minden házaspártól 1 forint 45 krajcár, mise alapítványból évi 40 forint, ismétlőiskolásak oktatásáért évi 20 forint. A II. sorszámú tanítói állásra 1883-ban 52-en pályáztak. Ennek a tanítónak, mint helyettes kántortanítónak évi fizetése 300 forint készpénz, 17 hold föld haszonélvezete, és lakásból állott. 1885-ben a kéttantermes iskola sárkemencéit öntöttvas kályhákkal cserélték ki. 1889-ben Kovásznay Zsigmond miniszteri iskolalátogató megelégedését fejezte ki az iskolában tapasztaltak felett. Ez a miniszteri biztos jelentékeny pénzt osztott ki a tanulók között, s az egyik sötét tanteremre saját költségére még egy ablakot csináltatott. Abban az időben a belterületi iskolába 237 tanuló járt. Ezeket az adatokat a régi iskolaszéki gyűlések jegyzőkönyveiből vettem.
1896–97-ben már 172 mindennapos és 65 ismétlőiskolás tanuló szerepel az iskolai naplókban. A tanulókat 1896-ban kezdték osztályokba sorolni. A II. sorszámú tanítói álláson 1883-tól 1917-ig Kmetty Antal helyettes kántortanító működött. Az iskolaszéki jegyzőkönyvek tanúsága szerint „34 éven át példás, fáradhatatlan szorgalommal tanította és nevelte Besenyszög ifjúságát”. Ő kezdi vezetni az első iskolai naplókat. A mindennapi iskolában 90, az ismétlőben 48 fiút tanít. 1898-ban felállítják az V. osztályt 4 tanulóval. 1891-ben „felsőbb rendeletre” megveszik JászNagykun-Szolnok vármegye térképét. Amikor 34 évi példás, fáradhatatlan tanítói működése után meghalt, tetemét a község aprajának és nagyjának zokogása közben vitték ki a szentiváni temetőbe. Sírját, volt tanítványai márványtáblába vésett felirattal ellátott díszes vaskereszttel látták el.
Az iskolapénztár állandóan fizetési nehézségekkel küszködött, azért Ambrus László római katolikus plébános, iskolaszéki elnök 1908-ban az iskola részére kieszközölte az államsegélyt. Besenyszögön az iskolák és tanítók ügyeivel soha senki annyit nem törődött mint Ambrus László. Az iskolai tanulók nagy létszáma miatt 1896–97-ben, a vallás és közoktatásügyi miniszter sürgetésére, a belterületi elemi népiskola 3 tantermesre lett bővítve. A III. sorszámú tanítói állásra Skopecz Béla lett megválasztva, kinek évi fizetése 1901-ben 800 korona, és 200 korona lakbér. 1913-ban 274 mindennapos és 101 ismétlőiskolás tanuló járt a belterületi iskolába, ezért Ambrus László isk. sz. elnök a régi iskolaépületet négytantermesre alakíttatja át, a kántortanítói lakásnak az épületből való kihelyezésével. Ebben az évben szervezte meg a IV., 1923-ban pedig az V. sorszámú tanítói állást. 1937-ben 231 fiú, 229 leány, összesen 460 tanuló járt a mindennapi, és 136 tanuló az ismétlőiskolába. A 460 tanulót öt tanító tanította. Nekem az V.-VI. osztályban 101 tanítványom volt. A zsúfolt létszámú tantermek miatt a vármegyei királyi tanfelügyelő közbenjárásával 10 000 forint államsegéllyel, a Damjanich és Széchenyi utcák találkozásának déli oldalán, két tanteremből álló iskolát építettünk. A régi belterületi iskolában 1883-tól 1950-ig 7778 fiú, 7832 leány tanuló járt a mindennapi, és 1968 fiú, 1897 leány az ismétlőiskolába. Csak az első években voltak hiányosan vezetve az iskolai naplók. A II. világháború idején, amikor községünket szovjet katonák szállták meg, az összes iskolai naplók sértetlenül megmaradtak. Ez a belterületi iskola 1949–50 évtől mint 8 osztályú állami általános iskola működött tovább, 8 tanító vezetése alatt. Így lettek átszervezve a tanyai iskoláink is. Az 1883 év előtti időkből az iskola tanulóira vonatkozó adatokat nem találtam a plébániai irattárban. Minthogy az iskolaalapot képező 45 katasztrális hold és 1342 négyszögöl föld jövedelméből az 1920-as években már csak az iskola dologi kiadásait lehetett fedezni, ezért ettől kezdve az iskola tanítóinak fizetéséből 90% államsegély, és 10% volt a helyi javadalom. Ezt a 10%-ot a község katolikus hívei fizették be iskolaadó címén a községi pénztárba, s onnan utalták át az iskolapénztárba. A rossz adófizetés miatt előfordult, hogy a tanítók 5-6 hónapon át nem kapták meg helyi javadalmukat. 1951-ben a Magyar Népköztársaság kormánya, a 168 éves, régi, zsúfolt, sötét, belterületi iskola helyett a mostani Vasvári Pál utcában, a szentiváni temetővel szemben, felépíttette az egyemeletes, tágas, világos tantermekkel, nevelői szobával, igazgatói irodával, orvosi rendelővel, úttörőotthonnal, kultúrteremmel, tágas folyosókkal, villanyvilágítással, vízvezetékkel, modern felszereléssel ellátott állami általános iskolát, amelyben 1955-ben már 17 tanár és tanító oktatott 520 tanulót. A régi iskola tanulói közül ebben az időben már 56-an tanultak tovább közép és felsőbb iskolákban, érettségis tanfolyamokon, gazdasági akadémiákon, egyetemeken.
Legkiválóbb tanulónk Gombár Miklós volt, egy szegény, hatgyermekes napszámosnak a fia. Régi iskolánkban a 6 elemit, majd a dolgozók iskoláját kitűnő, a villanyszerelő átképző tanfolyamot kiváló, a debreceni szakérettségis tanfolyamot kitűnő eredménnyel végezte el. Megkapta a kitűnő tanulóknak járó 100 forintos jutalmat és érmet, egyben felvették a budapesti műszaki egyetemre. A Magyar Népköztársaság fennállása óta iskolánkból kikerült tanulók közül, az 1925-ös években már volt több orvos, mérnök, gyógyszerész, állatorvos, tanár, tanító és egy őrnagy, akik továbbtanulásukat a kormány nagyfokú anyagi támogatásának köszönhetik. A már említett új iskolánk telkén 1953 májusában 110 méter mély kutat fúrtak, melynek jó ivóvizével látták el új iskolánkat. 1954 októberében ennek a teleknek északkeleti részében hozzáfogtak két pedagógus részére szükséges ikerlakás felépítéséhez. Ebben az évben iskolánknak I., II., III. osztálya már párhuzamos osztály volt. 1960. év őszén az emeletes új iskolához 4 tanteremből és igazgatói lakásból álló épületet, ennek északi részéhez modern tornatermet építettek. A községhez tartozó tanyákon az 1920-as években csak Felsőszászbereken, Fokoru pusztán volt egy községi jellegű elemi népiskola. A tanyai lakosság szaporodása miatt 1929-ben, az állam által épített iskola nyílt meg, Pusztaszentivánon, Szóró- és Homorszög pusztákon, Alsószászberken.
1949-ben a daruháti egykori intézői lakásból egytanerős községi népiskola lett. 1935-ben Felsőszászbereken 154 tanulót tanított két tanító. A többi tanyai iskolákban egy-egy tanító Alsószászbereken 86, Tenke pusztán 87, Pusztaszentivánon 53, Fokorun 98, Szóró pusztán 78, Homorszögön 59 gyermeket tanított. A tanyai iskolák igazgatótanítója Horváth Pál felsőszászbereki tanító lett. Ezekben a tanyai iskolákban a tanítók mind szép eredménnyel tanítottak, pedig a tenkei, szórói, homorszögi tanítók több éven át, alig néhány négyzetméter alapterületű, alacsony, padolatlan, sötét helyiségekben tanítottak és laktak, amely helyiségeket földmíves tulajdonosaik a nyári szünet alatt magtárnak használtak. Tenke pusztán a végleges és rendes iskolát és tanítói lakást 1927-ben a község építtette. Az állam által 1928-ban építtetett pusztaszentiváni, szórói és homorszögi iskolák 2-2 hold gyümölcsös és veteményes kerttel lettek ellátva. Az összes gyümölcsfákat, rózsa és díszbokrokat is az állam adta ingyen; ezzel is kedvezni akart a hihetetlenül elmaradt, mostoha viszonyok között élő tanyai tanítóknak. Az 1950. évben az alsószászbereki, fokorúi, szórói és homorszögi iskolák két tanerősek, a felsőszászbereki pedig három tanerős iskola lett. 1948-ban Felsőszászberek, Alsószászberek és Daruhát puszták leváltak Besenyszögről, és Felsőszászberek központtal önálló községgé lettek. A község belterületén egy állami óvoda is működött. A községben 1921-ben alakítottam meg az első ifjúsági egyesületet és első könyvtárat. A könyveket tanult emberektől kértem ajándékba. 1927-ben Ambrus László isk. sz. elnök anyagi támogatásával megszerveztem a tanítói könyvtárat. 1927-től kezdve vezettem az államtól kapott Levente-, Ifjúságiés Népművelési könyvtárat. Abban az időben természetesen a könyvtárak kezeléséért sem járt semmiféle honorárium, de én éreztem és láttam, hogy falun milyen óriási jelentősége van a könyvtárnak s ezért ingyen is, a legnagyobb odaadással kezeltem a könyvtárakat. A község lakói legszívesebben vallásos, hazafias és szépirodalmi könyveket olvastak. A gazdasági könyveknek nem volt keletje. Idegen színészek szereplései nem érdekelték őket, de ha saját gyermekeik szerepeltek, akkor a legnagyobb érdeklődéssel hallgatták őket. Az 1920–30-as években Anna György kántortanító mesteri ügyességgel tanította be a szebbnél szebb színdarabokat a felnőtt ifjúsággal. Abban az időben a tanyai iskolák tanítói is gyakran rendeztek iskoláikban színielőadásokat és táncmulatságokat is. A község belterületén a kisgazdák, iparosok és a keresztény szocialista munkásotthon kultúrgárdái sokszor veszekedtek, hogy melyikük kapja meg előadás céljára a kultúrtermet. Ezen a téren az 1950-es évektől határozott visszaesés mutatkozik. Kultúrmunkára a fiatalságot csak ritkán lehet rávenni, leginkább csak a táncmulatság érdekli őket. Az új Művelődési Otthonban – annak 1958. évi felavatása óta – többször szerepeltek budapesti és szolnoki színészek is, de a helybeli fiatalság még mindig nagyon ritkán. A régi kultúrotthonunkban megnyílt állandó moziba is eleinte inkább csak rendetlenkedés, nyiharászás, tök és napraforgómag rágcsálása végett járt a fiatalság, de az utóbbi években a MOKÉP a régi kultúrházunkban működött mozit teljesen átalakíttatta, modernül berendezte, s azóta itt is példásnak mondható rend van. Sok dolgozó állandó bérlettel rendelkezik. Még idősebb férfiak és nők is az 1957–58-as évektől állandó, komoly látogatói a filmelőadásoknak. Az 1950-es években történt, hogy mint a Szolnok Megyei Néplap levelezőjét ankétra hívtak be s egyben jelezték, hogy az ankét után közebéd, majd színházlátogatás lesz.
A Szigligeti Színház tagjai a Bánk bánt adták elő. Olyan jól szerepeltek, hogy otthonomba visszatérve napokon át nem volt nyugtom. Akkoriban a VII. osztályban a történelmet tanítottam s nagyon bántott, hogy ez a sok falusi gyermek még rendes színházat s abban szép előadást nem látott. Azon gondolkodtam, hogy vihetném be őket éppen a Bánk bán előadására. Végre a besenyszögi állami gazdaság rendelkezésemre bocsájtott egy teherautót úgy, hogy azzal már a reggeli órákban bemehettünk Szolnokra. Így azután délelőtt tanítványaimmal megnéztük Szolnok minden nevezetességét. Délben a gimnáziumi igazgató engedélyével az egyik tanteremben elfogyasztottuk a magunkkal hozott ennivalót. Míg tanítványaim ettek, én részletesen elmondtam nekik, hogy mit is fogunk látni a színházban. Így felkészülve állítottam be velük a színházba. A szünetek alatt sorra látogattam a színházban szétszórtan helyet kapott tanítványaimat, akik elragadtatva beszéltek a látottakról. Előadás után pedig nem győzték köszönni, hogy ilyen szép színházat és előadást láthattak. Az érdekesebb dolog még ezután következett. Hazaérkezésünk után a tanulók lelkendezve beszélték el szüleiknek és testvéreiknek, hogy milyen szép előadás volt. Néhány nap múlva több legény és leány keresett fel azzal a kéréssel, tegyem lehetővé, hogy ők is láthassák a Bánk bán előadását. Őket a földmíves szövetkezetünktől kapott teherautóval vittem be, s nekik útközben mondtam el a Bánk bán rövid tartalmát.
De ez sem volt elég. Ezután már a felnőtt dolgozók kérték ebben az ügyben segítségemet. Így velük menve harmadszor is végignéztem a Bánk bán előadását. Még az Aranyember előadására szerveztem meg a bemenetelt és szereztem meg a színházi jegyeket, már a Kőszívű ember fiainak és az utánuk következő színdaraboknak előadására 30-40 jelentkező volt. Amikor a Kőszívű ember fiainak előadásán voltunk, a szünet alatt több felnőtt dolgozó összeszorult torokkal csak annyit tudott mondani: „Aki ezt a darabot végignézi, és nem szorul ökölbe a marka, nem nem sír, az nem is magyar”. Ettől az időtől kezdve a besenyszögi dolgozók, akik soha nem jártak a szolnoki színházba, minden szervezés nélkül, következetesen bejárnak.
1960-ban és 1961-ben 90 besenyszögi dolgozónak volt bérletjegye a szolnoki színházba, amelynek vasárnap esti előadásairól külön autóbusz hozta haza őket. Ilyesmiről Besenyszögön az 1920–1930-as években még álmodni sem lehetett az egyszerű dolgozóknak.
A község lakossága háziiparral nem foglalkozik, pedig az 1925–1930-as években a belterületi iskola tanítóinak vezetése mellett kézimunka, ruhaszabó és varró, csuhéból és fűzvesszőből szatyrokat, szakajtókat, kosarakat készítő, és kötélverő tanfolyamokat szerveztünk. Sajnos, ezt a munkát a lakosság csak néhány évig folytatta, pedig ezzel, valamint a méh és selyemhernyó tenyésztéssel is növelhette volna csekély jövedelmét.
A községben az 1920-as években 1 Hangya szövetkezet, 3 szatócsüzlet, 3 korcsma, 1 bognár, 3 kovács, 2 szabó, 3 cipész, és 2 borbély volt. Az 1940. évben a Hangya Szövetkezeten kívül már 10 szatócsüzlet, 6 korcsma, 4 kovács, 1 bognár, 4 szabó,
6 cipész, 5 asztalos, 3 építész, 5 borbély és 5 varrónő dolgozott. 1962-ben, a
Földmíves szövetkezet kezelésében 1 szép ruhásüzlet, 1 vasasbolt, 1 zöldséges és
3 vegyesbolt, 1 cukrászda, l kisvendéglő és 2 korcsma volt a község belterületén, és 3 vegyesbolt a külterületen. Míg az 1930-as években legfeljebb 3 vagon tüzelőre volt szüksége a községnek, addig 1962-ben már 60 vagon szén és fa volt a lakosság tüzelőanyag szükséglete. Megszűnt a községben a trágyának tőzeggé való taposása és azzal való fűtés, de a legelőről sem hordták többé haza erre a célra a marhaganajt. 80%-ban megszűnt a szalmával való fűtés is. Volt még a község belterületén a kisipari szövetkezetnek egy cipészüzlete, azon kívül volt még 3 önálló borbély, 2 kovács, 1 bognár, 3 asztalos. Az állami gazdaság és a termelőszövetkezetek saját iparosokkal rendelkeztek. A besenyszögi földmíves szövetkezet 1963. évi forgalmát 10 kiskereskedelmi egységgel, 5 vendéglátó ipari egységgel, és 3 felvásárlási egységgel bonyolította le. A földmíves szövetkezet 1963. évi összes bevétele 17 431 000 forint, üzemági nyeresége 774 000 forint volt. A második világháború végén, 1944-ben hitleri német csapatok szállták meg községünket. Amikor a Sztálin vezetése alatt küzdő orosz szovjet csapatok
Sztálingrádnál a borzalmas hideg télben döntő csapást mértek a német seregekre, valamint a közéjük ékelt magyar és román csapatokra, s ezeket kegyetlen hidegben maguk előtt űzve, átkeltek a Kárpátokon, majd Erdélyben a Maroson, a debreceni nagyarányú tankcsata megnyerése után Szolnok felé közeledtek, akkor Besenyszögöt még több német katona szállta meg. Ezért községünk előbb légi, majd több napig tartó tüzérségi és gyalogsági támadásnak lett kitéve. A községünk területén át, Tiszasüly és Szolnok között operáló hatalmas német tigris tankok nagyban hátráltatták és sok veszteséget okoztak a támadók soraiban, de a hatalmas szovjet seregeket megállítani nem bírták. 1944. november hó 7-én reggel 9 órakor a Széchenyi utca déli oldalán bejött az első szovjet katona a község belterületére. A szakállas orosz katona térdelt a kevés szénával bélelt, régi divatú, eredeti orosz kocsin. A Széchenyi és Damjanich utca találkozásánál megállította lovát, körülnézett, majd leszállt a kocsijáról. A házak előtt ácsorgó férfiakra ráfogta a géppisztolyát s amikor azok házaikba mentek, ő is bement a volt főjegyző házába. Miután ott körülnézett, kijött és visszament kocsijával a Szórópusztánál átkelt, és község felé nyomuló szovjet csapatokhoz. Nemsokára ezután Szolnok felől a Damjanich utcán, Nagykörű és Kőtelek felől a Dózsa György utcán nyomultak be községünkbe a szovjet hadsereg vég nélküli tömegei. A harcok során a község belterületén két német katona esett el. A sok elesett szovjet katonát és elesett orosz századost a Hősök-kertjében és több magánlakás kertjében temették el. Ezeket a szovjet katonai parancsnokság később felszedette és bevitette a szolnoki temetőbe. A szovjet csapatok annyira kímélték a harcok alatt a községet, hogy a lakosság életében vagy az épületekben anyagi kár nem esett. A községnek általuk való elfoglalása után, a Jászladányban védekező német csapatok tüzérségi tüze több besenyszögi épületet megrongált, egy 18 éves fiú és egy idősebb asszony is tüzérségi lövedéknek lett az áldozata. A szovjet katonai hatóságok intézkedésére a községben hamarosan helyreállt a rend és a közigazgatás. 1944. december hó 8-án a község belterületén megkezdhettük a tanítást is. Belterületi iskolánk tanítói közül egy sem menekült el, a község lakóival együtt vészeltük át Besenyszög ostromlását és megszállását. Míg a községünktől északabbra fekvő községeket a szovjet csapatok el nem foglalták, addig ide egyre újabb és újabb szovjet csapatok érkeztek. Budapest elfoglalása után, még onnan is visszajöttek ide élelmiszerekért. Ebben az évben bő termés volt, s így háborús viszonyok ellenére is, mindenkinek volt élelme. 1945. évi április hó 4-én a szovjet hadsereg kiűzte Magyarország területéről a német seregeket, s ettől kezdve nagyot változott községünk képe. A Magyar Kommunista Párt által elrendelt földosztás során felosztották a nagy és középbirtokokat, így beteljesült a földmívesek álma: azé lett a föld, aki azt megművelte. A nincstelen és törpebirtokosok 8-10-20 hold földet kaptak. Később Palotás-, Szentiván és Fokoru puszták területén megalakult az állami gazdaság. A Szóró pusztai Tisza-parton az állami erdőgazdaság és Béke Termelőszövetkezet Fokoru pusztán az Erdei, az egykori Harsányi, Halasy és Nagy Sándor féle birtokokon a Lenin Termelőszövetkezet, az egykori Csató tanyán a Gépállomás. Az egyre terjeszkedő termelőszövetkezetek miatt, egyre fogytak a tanyai gazdaságok, melyeknek volt tulajdonosai a községbe vagy Szolnokba költöztek. Több ezer holdon bevezették az öntözéses gazdálkodást, a rizstermesztést, amely az első években a legrosszabb minőségű földeken is nagyon jövedelmező volt. Voltak rizstermesztő csoportok, amelyeknek 25-30 mázsa rizsük termett holdanként azokon a földeken, melyeken azelőtt 3-4 mázsás búzatermésük volt. Az egykori belvízlevezető csatornán, a Milléren, Tiszasülyről jön az öntözéshez szükséges Tisza víz. Évek folyamán a rizstermesztés eredménye egyre csökkent, úgyhogy az 1961. évben már csak kb. 500 holdon termeltek rizst.
A nagyüzemű gazdaságokban, főleg az állami gazdaságban állandóan és jól fizetett, sok munkaalkalom volt. A község dolgozói válogathattak a munkában. A különféle földgyaluk, digózó gépek, traktorok még az éjjeli órákban is állandóan dübörögtek a község határában. Sokszor még vasár- és ünnepnapokon sem szünetelt a munka. A rizsföldeken a csatornák tisztítása, új csatornák ásása miatt a kubikosok még a hideg téli napokon is állandóan kint dolgoztak a határban. Ennyi munkaalkalom a régi időkben Besenyszögön sohasem volt. A palotási állami gazdaságba és a távolabbi földekre teherautók szállították a munkásokat. A palotási állami gazdaság területén egymás után épültek téglából a modern gazdasági épületek, és a dolgozók lakásai villanyvilágítással ellátva. A jó keresetnek meg is lett a látszata a lakosság, élelmezésében és ruházkodásában is. Az iskolából eltűntek a rongyos ruhák és cipők. Egyre több lett a kerékpár. Ahová teherautó nem vitte a munkásokat, oda hosszú sorokban haladtak a kerékpárosok. A dolgozók lábairól lassan eltűntek a csizmák, és divatba jött falun is a félcipő és vasalt nadrág. A nőkről is eltűntek a régi egyszerű ruhák. A régi nagykendő helyett megjelentek a felöltők, balonkabátok, hosszú télikabátok, 1962-ben már a nylon fejkendők és esőkabátok is. Az 1960-as évektől kezdve a falusiak már teljesen úgy öltözködtek mint a városiak. 1961-től kezdve a nadrágban járó és rövid hajú nő természetes jelenség lett Besenyszög utcáin, sőt már festett körmöket is lehetett látni. 1960-tól kezdve, egyre több dolgozó vett motorkerékpárt. A tanyai iskolákban két tanító házaspárnak, a községben pedig az 1-2 éve működő állatorvosoknak saját autójuk is volt. 1963-ban már 12 televízió és csaknem 100 rádió mellett művelődhetett, szórakozhatott a község dolgozó népe. De a Petőfi Művelődési Otthonunkban is rádió, televízió, zenegép, magnetofon, vetítőgép, rexasztalok és különféle társasjátékok állottak a szórakozni kívánó dolgozók rendelkezésére. Ebben a művelődési otthonban 1963-ban a Termelőszövetkezeti Akadémián 142 előadást tartottak 7100 fő jelenlétében. Ezeken kívül tartottak még 5 politikai, 9 pedagógiai, 2 csillagászati, 15 irodalmi, 1 agronómiai, 2 biológiai, 4 művészeti, 1 műszaki, 1 közgazdasági és 8 egészségügyi, tehát összesen 190 előadást, 16 290 fő részvételével. Ezen időszak alatt a művelődési otthon más irányú rendezvényeit 34 465 személy látogatta (színdarabok, stb.). Más szervek által a művelődési otthonunkban tartott rendezvényeken 6681 személy vett részt. A szakkörök foglalkozásain 810 személy jelent meg. Mindezeket egybevéve megállapítható, hogy a művelődési otthonunkban az 1963. évben művelődés céljából 58 246 személy jelent meg, a 4500 lelket számláló községből. Az 1963. évben a művelődési otthonunk bevételi terve 50 000 forint volt, a tényleges bevétel 92 908 forint lett. Ez az örvendetes kulturális fejlődés is a gazdasági fejlődésnek, a lakosság anyagi jólétének köszönhető és annak, hogy Szeberényi László mint kiváló művelődési otthoni igazgató, fáradhatatlan szorgalommal működött ezen a téren. Míg az 1925-ös években a község dolgozó népe alig 5-10-25 deka cukrot vásárolhatott, s azt inkább csak nagyobb ünnepek előtt, az évi cukorfogyasztás családonként alig haladta meg a 2-3 kilót, már az 1960-as években havonta is ennél többet fogyasztottak.
Még a legszegényebbnek látszók sem jöttek ki a boltból csokoládé, különféle édesség, narancs vagy befőtt nélkül. A helybeli üzletek állandóan tele vannak vásárlókkal s ki sem tudják őket elégíteni. Ezért az 1950-es évektől a reggeli és déli, sőt sokszor még a délutáni autóbuszok is állandóan tömve vannak vásárolni menő asszonyokkal. 1962-ben naponta már hétszer fordult meg az autóbusz Besenyszög és Szolnok között. 1964-től pedig pótkocsival közlekedett a besenyszögi autóbusz. 1950-ben a községbe bevezették a villanyt. A dolgozók átlagos keresete 750-1000-2500 forint lett. Az állami gazdaságban egy fiú, aki alighogy kikerült az iskolából, 2 öszvért gondozott, azokkal végezte a rábízott munkát, ezért fizetése 700 forint volt havonta. A dolgozók már nem vettek többé csak egyszerűen festett, hanem csakis modern, lakkozott bútorokat. 1961-ben már lehetett épületanyagot kapni, ezért sokan lebontották még jó állapotban lévő régimódi házaikat, s azok helyett modern, kétszobás és egyéb helyiségekkel ellátott, manzárdtetős, ikerablakos, redőnyös, teraszos szép házakat építettek, még mindig vályogból, de többnyire tégla, vagy beton alapra. Már több ház előtt gyárilag készített szép sodrony vagy vasrácsos kerítést lehet látni, amilyenekről a besenyszögiek régebbi időkben még nem is álmodhattak. Egyben van még elmaradás: a legtöbb házból még mindig hiányzik a padolt szoba. A szegényebbek a szoba és konyha földjére kátrányozott vagy bitumen lemezt szegeznek, s miután azokat olajfestékkel befestik, úgy néznek ki, mintha linóleumból lennének. A módosabbak linóleummal, nyersgumival borítják le a szoba földjét.
A legtöbb lakásban szép bolti függönyök és bolti szőnyegek láthatók. Egy régi rossz szokást még mindig sokan megtartottak: az ablakok redőnyeit, rolettáit csaknem állandóan leeresztve tartják, így kevés napfényt bocsátanak a lakásba. 1960-tól nagy forgalma lett az állandó cukrászdánknak is. Még javakorabeli asszonyok is természetesnek találják, hogy az utcán fagylaltot nyalogatva menjenek, még sokszor kisírt szemekkel is, a temetésről jőve. A cukrászsüteményeket sokan nagy tálcákon viszik haza. A kisvendéglőben 1960. év augusztus 20-án egy nap alatt 50 000 forint volt a forgalom. Az 1920–40-es években csak napraforgó és tökmagot rágcsáló gyermekek, ma már a legfinomabb cukorkákat, csokoládékat és fagylaltot fogyasztva sétálgatnak a besenyszögi utcákon. Az említett években a besenyszögiek Nagykörüből idehozott hullott, férges gyümölcsöt ehették, amelyet községi orvosunk nem is egyszer lefoglalt és szemétre hányatott, de 1961 óta a község lakói már szép gyümölcsös boltunkban csaknem állandóan friss gyümölcsfélékből, befőttekből, füge, narancs és citromból válogathatnak. Kisebb nyugdíjból házaspárnál 1962-ben 21 üveg bolti befőttet láttam sorakozni a konyhai polcon. Az 1920-as években az egész községben nem volt több tíz kövér férfinél és nőnél, 1960-ban már a fiatal asszonyoknak is kb. fele kövér. Az elsoroltak mind a jobb kereseti lehetőségeknek, jobb anyagi viszonyoknak, helyesebb táplálkozásnak, rendesebb, egészségesebb lakásoknak, állandó és jó egészségügyi ellátóknak a következményei.
Régebben a községnek fő utcáin csak egyik oldalon volt járda. 1957-ben községfejlesztési adóból hozzáfogtak a betonjárdák építéséhez, s ezt évről évre tervszerűen folytatták. 1963-ban már csak a legújabban beépített utcákon nem volt járda. A villanyhálózatot is fokozatosan bővítették. Az egyszerű dolgozók otthonában is megjelentek a villanyerővel hajtott mosógépek, porszívógépek, kávéfőzők, a borbélynál pedig a villamos hajvágógép. A község főterét 9 db higanygőz lámpa világítja. 1957-ben a Hősök-kertje sarkán MÁVAUT megállót, várótermet építettünk, amelyet télen fűtöttek. 1960-ban régi Erzsébet-kertben korszerű tűzoltószertárat s az ártéri kutunkhoz 3 köbméter űrtartalmú vízgyűjtő medencét építettünk. 1961-ben Nyeső Imre bognár teljesen téglából építette fel lakóházát, amely községben az első téglából épült magánház. Ebben az évben a Szolnok-Besenyszög közötti megyei kőutat 1 méterrel kiszélesítették, a hirtelen kanyarokat levágták, az egész utat újraburkolták, a község belterületén bitumennel öntötték le, az állami gazdaság előtti részét pedig betonból készítették el. Az óvoda mellett levő Millér híd mellé, a gyalogjárók részére, községfejlesztési alapunkból vasbeton hidat készítettünk. A Körkert néven ismert szántóföldek házhelyek részére parcellázva lettek, s ott sorra épültek az előírt típusházak. Községfejlesztési adónkból 1962-ben, a régi adóügyi jegyzői lakás helyére orvosi ikerlakást, 1963-ban két orvosi rendelőt és egy védőnői lakást építettünk. Ugyancsak erre a telekre 1964-ben az állam szép gyógyszertárat építtetett. Sajnos a fásítás terén községünk nagyon keveset fejlődött. Mint erdélyi ember nem tudtam elnézni a község fátlan utcáit s, hogy tavaszi virágok hiányában, a méheket tavasszal liszttel és paprikával etessék, azért már az 1922-es évektől hozzáfogtam V.-VI. osztályos tanítványaimmal a község fásításához. 1923-ban az óvodai domboldalba az aradi vértanúk emlékére 13 akácfát ültettünk, amelyet tanítványaim nagy lelkesedéssel gondoztak.
1931-ben a Szentiváni, mostani Vasvári Pál utcában ugyancsak tanítványaimmal 1794 négyszögölnyi területen új faiskolát létesítettünk. Itt szerettettem meg a besenyszögi gyermekekkel és rajtuk keresztül a felnőttekkel is a gyümölcsfákat és a velük való bánásmódot. A lakosságnak a piaci árnál 50%-kal olcsóbban, a fásítás terén eredményt felmutatni tudó felnőtteknek és a faiskolában szorgalmasan dolgozó tanulónak ingyen adtam gyümölcs és gazdasági fákat. Jóleső érzéssel néztem, hogy tanítványaim milyen boldogan vitték haza a jutalmul kapott fákat. A község fásítása terén legszorgalmasabb munkásom id. Berényi Nándor volt. Vele fásítottam be a község utcáit. Hogy a méheket tavasszal ne kelljen liszttel és paprikaporral etetni, azért a besenyszögi utcákra először is 500 db juharfát ültettünk. 1929-ben az óvodai hídtól nyugatra levő egy holdnyi területen – a régi Erzsébet-kertbe – az első világháborúban hősi halát halt besenyszögi katonák emlékére 160 darab emlékfát ültettem tanítványaimmal. Azt a területet Hősökligete címén szépen parkíroztuk, csak a legnehezebb földmunkákhoz, utak készítéséhez kaptam napszámost, a többi munkát mind tanítványaimmal végeztem. Akadtak olyan felnőttek akik kinevettek minket, hogy ottan fásítani akarunk, mondván „Úgysem lesz abból semmi”. Jóslatuk majdnem beteljesedett, mert 1930 tavaszán, tartós szárazság után már májusban a nagy hőségben az összes fák levelei lekonyultak. Erre nekiláttam tanítványaimmal az öntözésnek. Volt olyan délután, amelyen 800 veder vizet hordtunk a fákra, a következő napon pedig a fák alját felkapáltuk. Ilyen munka után sikerült az összes fákat életben tartanunk. Az eredmény láttán ezután már tanítványaim biztattak minden évben: „Tanító bácsi, ültessünk már fákat!”.
1932-ben a Nepomuki Szent János szobor körül epreskertet, 1933-ban a Damjanich és Széchenyi utcák találkozásának déli oldalán Damjanich-kertet létesítettünk. Ez a terület később a belterületi iskola tulajdona lett, mert arra 1937-ben, a túlzsúfolt régi iskola bővítése céljából 10 000 forint államsegéllyel, két tantermes új iskola épült, amelynek avatási ünnepélye 1938. október 16-án volt. Ennek egyik tantermében 1938-ban 110 V.-VI. osztályos volt. 1934-ben a Damjanich utca és Eszterházy tér – most Szabadság-tér – találkozásánál tanítványaimmal Hősök-kertjét létesítettem. A benne levő szobrot Borbereky Frigyes szobrász készítette, s az 1935. évi leleplezése előtt Milánóban volt kiállítva. A fásításoknál a nehezebb földmunkákat mindig a fiú-, a gyomlálást és öntözést leánytanulóimmal végeztem. 1962-ben már mint nyugdíjazott tanító, az egykori tanítványaimból lett házasemberekkel fásítottam be díszbokrokkal a Petőfi Művelődési Otthonunk előtti kis kertet és a Szentiváni temető új kerítése mentét. Örömmel tapasztaltam, hogy Besenyszögnek újabban beépített területein, egykori tanítványaim mind szorgalmasan fásítanak saját portájukon. Sajnos a község határában nemhogy szaporodnának fák, hanem még az egykor szépen befásított tanyák környékéről is mind kivágják a fákat. Eredményes fásítást csak az Állami Erdőgazdaság végzett a Millér mentén. 1956 márciusában hozzáfogtak a 173 éves belterületi, egykori róm. kat. elemi népiskola lebontásához. A hatalmas tetőzetet három nap alatt bontották le, március 9-én már a falakat döntögették. A bontást a község felnőtt lakói, a téglák letakarítását és elhordását az iskola tanulói végezték társadalmi munkában. Ugyanennek az épületnek a helyén mindjárt hozzá is fogtak az új kultúrotthon felépítéséhez. A főépület falai a kő alap kivételével mind régi iskola még mindig teljesen ép, erős tégláiból épültek. Csak a szakköri helyiségek, öltözők és gondnoki lakáshoz használtak új téglát. Az új épület falai 1956-ban már készen álltak, ajtók és ablakok be lettek rakva s azután úgy állott minden tetőzet nélkül 1957 őszéig, amikor az alacsonyabb helyiségekből álló részt lapos betontetővel látták el. Decemberben készült el a főépület tetőszerkezete, amelyet 1958. január 1-re fedtek be palával. Az építés vállalati összege 707 363 forint volt. A lassú építkezés minőségi munkája miatt sok panasz hangzott el. Ilyen munka után nem is csoda, hogy ha 1959-től kezdve ezen az épületen egyre újabb és olyan veszedelmes repedések nem mutatkoznának, amilyeneket a 173 éves korában lebontott öreg iskolai falain látni nem lehetett. A kultúrotthon berendezésére 300 db széket, 5 asztalt, 2 szekrényt, értékes színpadi függönyt, rádióval egybeépített televíziót a megyei tanácstól kaptunk. A kultúrotthon ünnepélyes avatása 1958. augusztus 20-án történt, s annak első igazgatója én lettem. 1960-ban a község főteréről a piacteret kihelyezték az egykori Erzsébet-kertbe, ahol az árusítás célját szolgáló területet betonnal öntötték ki, a Vasvári utcában levő temetőt új betonoszlopos drótkerítéssel vették körül, az új kultúrotthon elé szép vasrácsos kerítést készíttettünk, az állam pedig az artézi kutunktól a Lenin Tsz-ig vezető utat kiköveztette.
1959-ben községünk területén 12 termelőszövetkezet és termelőszövetkezeti csoport működött. Ezek összevonása után 1961-ben már csak a következők maradtak meg: Állami Gazdaság Palotás pusztán 4600 kat. holddal, a Lenin Termelőszövetkezet az egykori Nagy Sándor, Halassy és Harsányi féle földeken 3933 kat. holddal, a Rákóczi Tsz a Nagyálláson és Tenke pusztán 2777 kat. holddal, a Szőke Tisza Tsz Fokoru és Szóró pusztákon 2748 kat. holddal, a Dózsa Népe Tsz a községtől északkeletre, az egykori igényelt és kispesti földeken 1764 kat. holdon, a Tiszamenti Tsz Homorszögön és Dobapusztákon 1797 kat. holdon, az Állami Erdőgazdaság a Tisza-parton 800 kat. holdon. Ezekben a nagyüzemi gazdaságokban az alapos talajmunkák, digózás és rendszeres trágyázás következtében, a régi 3-4-6 mázsás búzatermések helyett 8-10 mázsás, az 5-6q kukorica helyett 12-18q, a 60-80q cukorrépa helyett pedig 150-160 mázsás átlagtermést értek el. Egyre jobban tért hódit az öntözéses gazdálkodás. A nagy kiterjedésű lucernás és más földeken is egyre több vízágyú lövelli az évszázadok óta felhasználatlanul elfolyt Tiszának éltető vizét, a nagyon szomjas besenyszögi földekre. Az állami gazdaság 1962-ben nagy baromfitelepet rendezett be. A község területén sok száz traktor, kombájn, kaszáló és aratógép könnyíti a dolgozók munkáját. Amint szaporodnak a községben a gépek, úgy fogynak az ökrök és lovak. Így épül és halad előre az egykor nagyon elmaradott, szegény Besenyszög, amelybe az 1930-as években hazalátogatott egy asszony, aki akkor azt mondta: „Ez a község 30 év alatt semmit sem fejlődött”. Ha ez az asszony vagy a 30 évvel ezelőtt elhaltak most látnák, nem ismernének rá saját községükre.
Bárcsak a község lakói, vezetői, pedagógusai egymással összefogva, legszentebb kötelességüknek tartanák a Haza és Dolgozó nép iránti munkájuknak lelkiismeretes elvégzését, hogy a község lakói békében, boldogságban és minden tekintetben előrehaladva ünnepelhessék meg ez év augusztus hó 20-án Besenyszög 200 éves fennállását!

Besenyszögön,19644 . évi április hó 25-én